Szükség van-e új reformációra?
Csupán a cím rövidségére tekintettel hagytuk el azt a kiegészítést, hogy „a Magyarországi
Református Egyházban”. Ezt a pontosítást feltétlenül meg kell tennünk, mert mondandónk most
kizárólag a református egyházra összpontosít.
Ha a címben feltett kérdésre egyetlen szóval kellene válaszolni, akkor azt mondanánk: igen! Ezzel a
felelettel azonban nem mondtunk volna még semmiféle egyházkritikát, csupán a reformátorok
egyik hitelvét ismételtük volna meg, akik azt mondták: az egyházat – a Sátán támadásai, az emberi
természet romlottsága és a bűn miatt – szüntelenül reformálni kell (semper reformari debet). S
akkor itt máris tisztáznunk kell valamit: az egyházat nem modernizálni kell, ahogy azt némelyek
vélik vagy sürgetnék, hanem vissza-formálni, vissza-alakítani: reformálni.
A kérdés azonban az, hogy mivé szeretnénk vissza-formálni? A Magyarországi Református Egyház
reformációjának is az az alapkérdése, hogy létezik-e olyan biztos pont, olyan etalon, amelyhez
bármikor és bárhonnan vissza lehet térni, vissza lehet igazodni?
A világ reformátusságának megalakulása óta egyetlen biztos fundamentuma és sarkcsillaga a
Biblia, illetve a Szentírásnak legfontosabb hittételeit tartalmazó hitvallások voltak. Ezek a
hitvallások a reformáció idején bizonyos hitviták közepette, imádságos tusakodás közben születtek
úgy, hogy akik a Szentlélek munkája eredményeként egy értelemre jutottak, azok a hittételeket
pedig közös hitvallásban rögzítették, s azokat magukra nézve kötelezőnek fogadtak el.
A magyar reformátusoknak – mint ismeretes – két ilyen hitvallásos irata van: a Heidelbergi Káté
(1563) és a Második Helvét Hitvallás (1566). Ez utóbbit 1567-ben a Debreceni Zsinaton fogadták el.
Aki tehát a református hit lényegét meg akarja érteni, annak nemcsak a Bibliát kell jól ismernie,
hanem hitvallásainkat is. Aki, pedig ennek az egyháznak tagja kíván lenni, annak a Szentírás
mellett e két hitvallást is teljes szívvel el kell fogadnia, és vallania kell. Ám hogy itt se legyen
félreértés, pontosítsunk: református hitünknek alapja Jézus Krisztus személye és váltságműve. Azé
a Krisztusé, akiről a Biblia és hitvallásaink szólnak.
Hívő református embereknek újra és újra megismételt kérdése az, hogy gyülekezeteink, egyházi
testületeink – fel egészen a zsinatig – magukra nézve kötelezőnek tekintik-e a Biblia és a két
hitvallás tanításait. Ha igen, akkor reformátusok vagyunk. Ha nem, akkor megszűntünk annak
lenni. Hogy a problémát jobban megértsük: Európa reformátori egyházainak gyakorlatában
évtizedek óta különös kettősség figyelhető meg. Egyrészt ezekben az egyházakban hivatalosan még
nem deklarálták, hogy a Bibliát vagy a hitvallásokat nem tekintik többé zsinórmértéknek.
Ugyanakkor a gyakorlatuk – vagyis a teológiai oktatás, az igehirdetések, az egyházak szervezeti
működése – bőven tartalmaz Biblia- és hitvallásellenes tanításokat, nyilatkozatokat. Sőt, esetenként
sokakat botránkoztató szertartásokkal és demonstrációkkal is találkozhatunk.
A Magyarországi Református Egyház Zsinata vallja a Biblia és hitvallások kötelező érvényét, de a
teológiai oktatásban, a teológiai irodalomban, a szószékeken elhangzó igehirdetésekben és a
gyülekezeti élet-gyakorlatban egyre több Biblia- és hitvallásellenes tanítás és nyilatkozat hangzik el.
Ezért bennünket sem csupán a hivatalos deklarációk érdekelnek, hanem az írásban megjelenő
tanítások, és az egyházi élet gyakorlati jelenségei is. Azokat a területeket szeretnénk elsősorban
megvizsgálni, ahol egyházunk eltér a Bibliától és hitvallásainktól. Leszögezhetjük, hogy nem
feltétlenül az egyházi vezetőket akarjuk kritikával illetni, mert az egyház nem azonos a vezetőivel.
Vizsgálódásunk szélesebb körű, kiterjed az egyház valamennyi tagjára és felelős tisztségviselőjére.
Elemzésünk célja, hogy segítsük a reformációt ott, ahol ez szükséges.
A Szentháromság-tan alapján nyugvó istenkép
A Második Helvét Hitvallás a Szentháromságról szóló bibliai tant a következőképpen fogalmazza
meg: „…hisszük és tanítjuk, hogy ugyanebben a véghetetlen, egy és oszthatatlan Istenben
elválaszthatatlanul és elegyítetlenül a következő személyek különböztethetők meg: Atya, Fiú és
Szentlélek, mégpedig úgy, hogy az Atya öröktől fogva nemzette a Fiút, a Fiú emberi szóval ki nem
fejezhető módon született, a Szentlélek pedig mindkettőtől származik, mégpedig öröktől fogva, és
mindkettővel együtt imádandó, úgyhogy nincs három Isten, hanem van három, ugyanazon
lényegű, egyaránt örökkévaló és egyenlő méltóságú személy, amelyek megkülönböztethetők ugyan
tulajdonságaik szerint, és sorrendben megelőzi egyik a másikat, de nem valamely egyenlőtlenség
alapján”. 1
A világos fogalmazás ellenére egyházunkban sok igehirdetés mégis praktikus unitarizmust
képvisel, ami azt jelenti, hogy egyesek az Atyáról beszélnek, mások csak Jézusról. Sőt, divatossá vált
korunkat a Szentlélek korszakának nevezni, és kizárólag a Szentlélekről beszélni. Az
igehirdetésekben gyakran keverik össze a Szentlélek és Jézus helyét a Szentháromság rendjében.
Figyelmen kívül hagyják, hogy a Szentháromság személyei együtt imádandó személyek. Még
gyakoribb az a téves felfogás és tanítás, ami a Szentháromság személyeit az Atya tulajdonságaiként,
netán személyének három létformájaként mutatja be.
Református körökben egyre jobban terjed az ún. humanista Isten-kép, amely azt vallja, hogy Isten,
sőt az egész világmindenség az emberért van, és Isten is az embert szolgálja. Ha pedig az ember
nem hisz ebben az Istenben, vagy nem engedelmeskedik neki, akkor ez az Isten nagyon szomorú
lesz, és megsértődve sírdogál magában. Ezek miatt sok lelkipásztor és egyháztag nem tud mit
kezdeni a szuverén, igazságos és szent Istennel, aki nem tartozik senkinek semmiféle
magyarázattal. De felelősséggel sem, miközben teremtményeit a maga isteni módján szereti. Ezért
mernek csak kevesen prédikálni a kegyelmi kiválasztásról, ugyanakkor mind többen sugallják a
mindenek üdvözülésének gondolatát. Az erről való meggyőződéshez elég, ha csak a temetési
igehirdetéseket hallgatjuk.
Egyházunkban talán a legtöbb tévtanítás gyökere éppen a bibliátlan, hamis Isten-képig nyúlik
vissza.
Az emberkép
Hitvallásunkban ezt olvassuk: „Valljuk pedig, hogy az ember egy személyben két különböző
valóságból áll, mégpedig halhatatlan lélekből, amely a testtől megválva sem nem szunnyad el, sem
nem pusztul el; és halandó testből, amely azonban az utolsó ítéletkor halottaiból fel fog támadni,
hogy azután az egész ember vagy életben vagy halálban maradjon meg örökké”. 2
Ezzel szemben teológiai katedráinkon professzorok szájából elhangozhat a lélek haláláról szóló
tanítás, amelyet egyébként hitvallásunk így minősít: „Elítélünk mindenkit, aki kigúnyolja vagy
körmönfont érvelésekkel kétségbe vonja a lélek halhatatlanságát, vagy azt állítja, hogy a lélek
elszunnyad, vagy része Istennek”. 3
Elterjedt az ember hármas felosztásáról (test, lélek, szellem) szóló tan is. Ezeknél azonban sokkal
súlyosabb tévtanítás az, amely tagadja az ember eredendő bűnét, annak következményét, az emberi
természet totális romlottságát, és azt tanítja, hogy minden emberben van valami jó. Ezért képes arra
is – mondják –, hogy megváltozzon. Képességét ezért a szabad akarat adja, és választhatja a jót is.
Nemrég épp egy zsinati tisztséget betöltő személy tett ilyen irányú megállapításokat.
Ezzel szemben hitvallásunkban ezt olvassuk: „Az pedig ismeretes, hogy az akarat vezére az értelem
vagy ész. Minthogy pedig a vezér vak, világos, hogy mennyire jut el az akarat. Ezért a még újjá nem
született embernek nincs semmi szabad akarata a jóra, nincs semmi ereje a jó véghezvitelére”.
4
A témában való tájékozatlanság következménye az, hogy kevesen hirdetik az újjászületés
szükségességét. Ha az embernek szabad akarata van, akkor saját üdvösségét is kezében tudja
tartani. Megszerezheti vagy elveszítheti azt. Ez a tévtan pedig a kegyelmi kiválasztás bibliai
tanítását veti el, amelyet hitvallásunk így fogalmaz: „Isten szabadon és ingyen kegyelemből,
minden emberi tekintet nélkül öröktől fogva elrendelte vagy kiválasztotta azokat a szenteket, akiket
üdvözíteni akar Krisztusban, Pál apostolnak ama kijelentése szerint: Isten kiválasztott minket
Őbenne a világ teremtetése előtt (Ef 1,4)” 5
A Biblia kegyelmi kiválasztás tanát elvető vagy meggyengítő arminianizmus tulajdonképpen Isten
dicsőségét lopja meg, miközben az emberi akaratot és autonómiát felmagasztalja.
Az egyházkép
Hitvallásunk az egyház lényegéről ezt vallja: az egyház „… a híveknek a világból elhívott vagy
egybegyűjtött serege…, azoké tudniillik, akik az igaz Istent az Ige és Szentlélek által a Megváltó
Krisztusban igazán megismerik és helyesen tisztelik, és a Krisztus által ingyen felajánlott minden
áldásban hit által részesülnek. Ezek mind egy ország polgárai, ugyanazon Úr és ugyanazon
törvények alatt élnek…”. 6
Az idézet világosan adja elénk, hogy az egyház tagjai azok, akiket Isten a világból – a megtérés
útján – kihívott, akik Istent helyesen, azaz a Szentírásban megkívánt módon tisztelik és a Krisztus-
kősziklára építő apostolok és próféták fundamentumán állnak.
A Biblia és a hitvallás nem ismeri a népegyház fogalmát, de olyat sem, hogy a népegyházból
haladunk a hitvalló egyház felé – amint ezt némely egyházi vezetők hirdetik, vagy ahogy ezt
hatályos törvénykönyvünk is megfogalmazza. Lehetetlennek tartja azt is, hogy valaki a Krisztusba
vetett igaz hit és újjászületés nélkül Krisztus egyházának tagja lehetne. Vajon világosan érti és látja
ezt minden templomba járó egyháztagunk? Vagy itt is tetten érhető az „egyházi” félrevezetés?
Az igaz egyház tagjai egyetlen tekintélynek ismerik el maguk felett a Bibliát. Számukra nem lehet
vita tárgya annak egyetlen világos tanítása sem!
Az igaz egyháznak Krisztus az egyetlen feje, ő az egyedüli főpap, főpásztor és király. Ebből
hitvallásunk arra a következtetésre jut, hogy “...nincs semmiféle elsőbbség az egyházban! ”
7 Itt jegyzem meg azt, hogy zsinatunk nemrég mégis
egyetlen egyházi vezető személyére való tekintettel alkotott törvényt sok tagja tiltakozásának
ellenére.
Az egyházban csak szolgálat van és szolgák. Hitvallásunk felsorolja, hogy az Újszövetség tanítása
szerint milyen szolgák lehetnek a református egyházban. Ezek közül most csak kettőt neveznék
meg. Az egyik a püspök, róla ezt olvassuk: „a püspökök pedig az egyház felügyelői és őrei, akik a
gyülekezet élelmével és más szükséges dolgaival sáfárkodnak”. Másik a presbiter: „A presbiterek
idősebb emberek, és mintegy szenátorai és atyjai a gyülekezetnek, azt üdvös tanácsaikkal
igazgatják” 8
Hitvallásunk szerint az egyházban létezik papság és létezik egyházi szolgálat. A papság minden
Krisztusban hívő emberre vonatkozik, az egyházi szolgálat pedig azokra, akiket elhívnak, törvényes
egyházi választás által megválasztanak. Az a gyakorlat tehát, ami hosszú évek óta a Magyarországi
Református Egyházban már törvények által is szabályozott, hogy ti. püspökök a tisztükhöz tartozó
státusz-szimbólumokat használva vezetik – szinte teljeskörű hatalommal felruházva – az egyházat,
nem éppen azt tükrözi, hogy szolgákkal lenne dolgunk. Ezt a gyakorlatot sem a Biblia, sem
református hitvallásaink nem igazolják. Annak taglalása, hogy a püspöki rendszertől az eltelt
évszázadok során mennyit szenvedett már, és mennyit szenved ma is egyházunk, most nem
feladatunk. Azt azért meg kell állapítanunk, hogy ebben is – akárcsak sok minden másban –
alaposan eltértünk hitvallásainktól.
A Második Helvét Hitvallás ezt tanítja az egyház egyetemes voltáról: „minthogy mindig csak egy
Isten van, egy közbenjáró Isten és emberek között, a Jézus Krisztus… egy hit, egy testamentum
vagy szövetség, ebből szükségképpen következik, hogy csak egy anyaszentegyház van”. 9 Mivel egy egyház van, amelybe a választottak tartoznak, nincs
szükség ökumenére. Nincs szükség olyan mozgalomra, amely egyesíteni kívánja az olyan
felekezeteket, amelyek eleve Biblia-ellenes, eretnek tanokat vallanak. És nincs szükség olyan
mozgalomra, amely a tolerancia jegyében „összemosná” a keresztyénséget a pogány
világvallásokkal. A Magyarországi Református Egyház jelenleg olyan ökumenikus mozgalomnak a
tagja, amelynek a tagegyházai közül egyeseket a Második Helvét Hitvallás 10 és a Heidelbergi Káté a Szentírásra hivatkozva eretneknek,
tévtanítónak minősít, és kárhoztatja tanításukat.
Hitvallásaink világosan bemutatják az igaz egyház ismertetőjeleit is. Ezek pedig: Isten Igéjének
tiszta hirdetése, a sákramentumoknak a Krisztustól rendelt módon történő kiszolgáltatása és az
egyházfegyelem gyakorlása. Ugyanakkor kitérnek az egyházi szolgálat rendjére is. Rögzítik, hogy
kik lehetnek az egyház ordinált, felkent szolgái, és kik nem. Többek között ezt olvassuk ezzel
kapcsolatban: „Tanítjuk, hogy az egyházban a keresztséget asszonyok vagy bábák nem
szolgáltathatják ki. Pál ugyanis kirekesztette az asszonyokat az egyházi szolgálatokból, a keresztség
pedig az egyházi szolgálatok közé tartozik”. 11
Természetesen ez vonatkozik a másik egyházi szolgálatra, az úrvacsorára is. Itt jegyzendő meg,
hogy a Biblia szerint nő nem lehet presbiter, még ha némelyek igazoltnak is vélik napjainkban ezt
az egyébként elterjedt gyakorlatot.
A keresztség kiszolgáltatásáról azt mondja 74. kérdés-feleletében a Heidelbergi Káté, hogy a
keresztség által a hívő szülők gyermekeit a „hitetlenek gyermekeitől meg kell különböztetni”, azaz
nem lehet bárkit megkeresztelni. Az úrvacsoráról viszont ezt vallja: „Bocsáthatók-e az úrasztalához
azok is, akik vallástételükkel és életükkel azt bizonyítják, hogy hitetlenek és istentelenek? Felelet:
Nem, ez az Isten szövetségének a megcsúfolása volna, és az ő haragját felgerjesztené az egész
gyülekezetre. Ezért kötelessége a keresztyén gyülekezetnek az ilyeneket Krisztus és az apostolok
rendelése szerint a kulcsok hatalmával élve kebléből kizárni, amíg életüket meg nem jobbítják.”
12
Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy egyházunkban valamennyi felszentelt lelkipásztor, egyházi
szolga esküt tesz a Biblia és hitvallásaink szerinti szolgálatra, de ezeket vallják református
egyháztagjaink is. Ha nem teszik ezt, akkor vajon mitől reformátusok? A gyakorlat persze teljesen
ellentmond mindennek. Meg kell állapítanunk, hogy egyházunk zsinata, egyházunk vezetői és
szolgái a hitvallást semmibe veszik akkor, amikor:
- nem teszik világossá, hogy kik az egyház bibliai értelemben vett tagjai: pl. a konfirmációi
fogadalomtétel után a megkonfirmált gyermekeket a református egyház tagjaivá
nyilvánítják, vagy az egyháztagságot egyszerű szóbeli bejelentéshez, az egyházfenntartói
járulék befizetéséhez kötik;
- presbiterekké választanak meg nem tért, a Bibliát egyáltalán nem, vagy alig ismerő férfiakat;
- nőket választanak presbiterekké;
- püspöki hatalommal kormányozzák az egyházat;
- nőket szentelnek lelkésszé, és felhatalmazzák őket a sákramentumok kiszolgáltatására;
- ökumenikus jellegű közösséget vállalnak olyan felekezetekkel, amelyeknek tanításait
hitvallásaink tévtanításként elutasítanak;
- a sákramentumokat feltétel nélkül mindenkinek kiszolgáltatják;
- az egyházfegyelmet egyáltalán nem gyakorolják.
Az egyház legfőbb testülete, a zsinat sem tölti be feladatát, mert a „Zsinatokon szorgalmasan meg
kell vizsgálni a lelkipásztorok tanítását és életét. Feddjék meg a vétkezőket a vének, és térítsék őket
jó útra, ha lehet, vagy fosszák meg őket tisztüktől, és űzzék el őket az igazi pásztorok az Úrnak
nyájától mint a farkasokat, ha javíthatatlanok. Mert ha hamis tanítók, semmiképpen sem szabad
őket megtűrni.” 13 Ezzel szemben Zsinatunk évtizedek
óta sok minden egyébbel foglalkozik, de ilyen jellegű kérdésekkel egyáltalán nem.
Amikor az eltérések fő okait keressük, akkor könnyen megállapítható, hogy egyházunk gyakorlatilag
feladta a sola scriptura (egyedül a Szentírás) reformátori elvét. Hisz amikor egyházunk a Biblia és
hitvallásai világos tanításával ellenkező törvényt hoz, majd megtűri annak gyakorlását, erre csupán
egyetlen magyarázat lehetséges: nem az Isten Igéje a legfőbb tekintély. Sőt, mi több: ebben az
egyházban a bibliai tanítás legfőbb őrei, a zsinatok, az egyházvezetők, a lelkipásztorok és
presbiterek nem töltik be Istentől rendelt eredeti küldetésüket. Megtehetik ezt ugyan, de
cselekedeteik soha nem maradnak következmény nélkül. A következmény pedig legtöbbször az,
hogy az Úr „orcája nem jár többé velünk”. Ez esetben viszont az egyház nem tudja betölteni az
emberek között végzendő misszióját sem, az általa hirdetett evangéliumnak viszont nincs sem ereje,
sem hitele.
További következmény az is, hogy az ilyen egyház nem képes tanítani a hitre jutott egyháztagokat.
Aki pedig többre vágyik, az elmenekül onnan, és maradnak a hit dolgában, a Biblia ismeretében
rémisztően tájékozatlan egyháztagok. A Szentírást, annak tanítását nem tisztelő egyház képtelen
prófétai küldetésének betöltésére, ehelyett lépten-nyomon az aktuális pártpolitika hálójában
vergődik. Valószínűleg erre a helyzetre utal Második Helvét Hitvallásunk, amikor ezt mondja: „...
az egyház némelykor kihaltnak látszik. Sőt, néha az is megesik, hogy Isten igaz ítéletével
megengedi, hogy Igéjének igazsága, a közös hit és az igaz istentisztelet úgy elhomályosodjon és
megrendüljön, hogy úgy látszik, mintha az egyház kihalt volna, de azért vannak Istennek ilyen
sötét időkben is igaz imádói…” 14
Szükség van-e új reformációra?
A fentiek ismeretében kétféle megállapítást tehetünk. Az első az, hogy „nincs szükség
reformációra”, mert a magát egyháznak nevező szervezet már nem egyház többé. A második
szerint: „szükség van rá”, mert még látunk reményt a megújulásra. Mi ez utóbbit valljuk. Ezért
- sürgetjük lelkipásztorainkat és a Biblia Szövetség tagságát, hogy adjanak pontos
tájékoztatást a templomba járó embereknek az igazi egyháztagság feltételeiről;
- felszólítjuk az érintett egyházvezetőket, hogy tegyenek lépéseket az egyház jelenlegi lelki és
szervezeti helyzetének gyökeres megváltoztatása érdekében;
- ha erre képtelenek, akkor álljanak félre, mondjanak le az egyházban betöltött tisztségükről
akkor is, ha erre tájékozatlan egyháztagok ezrei választották meg őket!
A reformációt a gyülekezetekben kell először elkezdeni úgy, hogy bibliaórákon, bibliaiskolai
tanfolyamokon, igehirdetésekben hangozzék el világos, bibliai tanítás az egyház lényegéről és a
református üdvrendről. Minél hamarabb, minél többen kezdjék el a Biblia szorgalmas
tanulmányozását, megismerését!
- Második Helvét Hitvallás, III. fejezet, 2.
- Második Helvét
Hitvallás, VII. fejezet, 4.
- Második Helvét Hitvallás, VII. fejezet, 5.
- Második Helvét Hitvallás, IX. fejezet, 4.
- Második Helvét Hitvallás, X. fejezet, 1.
- Második Helvét Hitvallás, XVII. fejezet, 1-3.
- Második Helvét Hitvallás, XVII. fejezet, 18.
- Második Helvét Hitvallás, XVIII. fejezet, 7.
- Második
Helvét Hitvallás, XVII. fejezet, 4.
- Második Helvét
Hitvallás III. és XIV. fejezeteiben
- Második Helvét Hitvallás, XX. fejezet, 6.
- Heidelbergi Káté 82. kérdés-felelet
- Második Helvét Hitvallás, XVIII. fejezet, 26.
- Második Helvét Hitvallás, XVII. fejezet, 24.
|
